A novemberi MTV Europe Music Awards budapesti gálájához kapcsolódó MTV Music Week külföldi fellépői közül a 2003-as születésű angol multiinstrumentalista-dalszerző-énekes Alfie Templeman a legizgalmasabb új tehetség: a lo-fi/psych-pop hálószoba-producer-csodagyerekből lelkesen gitárszólózó indie pop-rock sztárrá nőtt srác a 2017-2020 közt kiadott hét EP-nyi anyagával a zeneipari szakemberek által összeállított BBC Sound Of 2021 befutólistára is felkerült, és máris legendás zenészekkel dolgozik együtt. Alfie a Lágymányosi-öbölhöz átköltözött új Dürer Kertben mutatta be roppant slágeres szerzeményeit kísérőzenekarával („17 dal, a leghosszabb koncert, amit valaha játszottunk!”), és a fellépés után után a színpad szélére ülve beszélgettünk.
- Mikor ébredtél rá, hogy a zene a hivatásod, és ez lesz a jövőd?
- 13-14 éves lehettem, akkoriban kezdtem éneket is rögzíteni a dalaimhoz, és akkor gondoltam, hogy ezt kiadhatom, ebből meg is élhetek majd. És az emberek elkezdték hallgatni a dalaimat. Igen, már lassan öt éve, hogy komolyan veszem magam (elneveti magát).
- Teljesen autodidakta módon tanultál meg otthon zenélni, dalokat írni. A szüleid felől milyen zenei háttered volt?
- Apám, aki most is itt van velem (a pakoló turnéstáb egyik tagjára mutat), nagyon jó gitáros, bár ő ezt sosem ismerné be. Rá nagy hatással volt a rockabilly, a rock’n’roll, a surf rock, amit én is szeretek, a Fender-gitárhangzások az ötvenes-hatvanas évekbeli lemezekről. A mamám főleg nyolcvanas évekbeli zenéket szeret, sok olyan dolgot hallgatott, aminek Nile Rodgers volt a producere. Szóval jó környezetben nőttem fel.
- A nyolcvanas évek hatása nagyon érezhető több dalodban is, olyan zenekarok hatása, mint a Tears For Fears vagy a Talk Talk.
- Igen! Szeretem ezeket, de még a Chicago együttest is. Az ízlésem furcsa keveréke annak, amit apám szeret és amit anyám szeret, plusz amit én szeretek és fedeztem fel magamnak, mint például a progresszív rock, a Genesis vagy a Rush.
- Látom, épp Grateful Dead-póló van rajtad. A hatvanas-hetvenes évekbeli hippizenéket is bírod?
- Imádom, nagy kedvenceim. Óriási hatással volt rám a Big Star együttes is, Alex Chilton és Chris Bell, az ő korai popdalaik. Meg imádom a Can német krautrock zenekart, ahogy felvették a számaikat, azokat az albumokat, amiket Damo Suzukival készítettek: nagyon lecsupaszítottak, kevés cuccal rögzítették őket. És ha már japán zenészt mondok, akkor Makoto Matsushita: ő teljesen hihetetlen, egy nyolcvanas évekbeli city pop előadó, aki nagyon nagy hatással volt a legutóbbi pár lemezre, amit felvettem.
- Ki a legnagyobb hősöd, a kedvenc zenészed, dalszerző-előadód?
- Az egyes számú, az Todd Rundgren. Ő egészen elképesztő.
- És ő is tizenévesen tűnt fel, 1967-ben a Doors előtt előzenekaroskodott, és még most is pörög: az elmúlt egy évben voltak közös számai a Weezer frontemberével is, meg a Sparks együttessel is, aminek annak idején a legelső albumánál producerkedett, és most kerek ötven évvel később újra együtt dolgoztak.
- Én is dolgoztam vele! Todd Rundgren folyton benne van kollaborációkban, a legutóbbi néhány albumán is volt egy rakás...
- A Nine Inch Nailsszel, Robynnal, a Steely Dan-főnök Donald Fagennel...
- ...meg a Hall & Oates duóból Daryl Hall-lal is! Szóval most én is dolgoztam együtt vele valamin, de erről még nem beszélhetek túl sokat, mert nem akarok bajba kerülni miatta (nevet). Annyit mondhatok, hogy ez egy valóra vált álom számomra.
- Közösen adjátok ki önálló megjelenésként, vagy az ő egyik projektjéhez lesz a te közreműködéseddel?
- Az utóbbi.
- Todd Rundgrenen kívül ki nagy hősöd még?
- Mac DeMarco!
- Hát igen, az ő hatása eléggé érződik a legkorábbi dolgaidon.
- Igen, a korai számaim közül némelyik a szó szoros értelmében Mac DeMarco-koppintás. De aztán onnan leágaztak, kiterebélyesedtek a hatások. Jöttek például mellé R&B-s indie dolgok, mint Steve Lacy és az ő The Internet nevű együttese. Aztán rákaptam az igazi R&B-re is 2018 végén, 2019 elején, és abból egy kicsit diszkó őrületbe is átmentem.
- A napokban kiposztoltál egy közös fotót Nile Rodgersszel. Mit csináltatok együtt?
- Igazából csak arra voltam kíváncsi, tetszik-e neki, ahogy gitározom. Szóval előkaptam a gitárom, ami nálam volt, merthogy ez az Abbey Road stúdióban történt, dzsemmeltünk együtt, rendeltünk magunknak magunknak kaját is közben. Nagyon menő volt. Azt mondta: „Jeee, haver, megy ez neked! Megvan benned, ami kell!” Próbáltam villogni neki, imitálni a stílusát, hogy mutassam, mennyit hallgattam a lemezeit.
- Talán valami kollaborációtok is kinő majd ebből?
- Ó, az nagyon jó lenne (magas hangra vált, tapsikolni kezd), talán, talán... Nagyon fura számomra, hogy ez a sok ember, ezek az óriások komolyan vesznek, egymillió évig sem számítottam volna erre. Ha azt mondod nekem öt éve, hogy együtt fogok zenélni Todd Rundgrennel meg Nile Rodgersszel meg hasonló nagy nevekkel, hát szemberöhögtelek volna: „na persze!” Valóra vált álmok ezek mind.
- Mikor először hallottam rólad és láttam, hogy nézel ki, rögtön az amerikai gitáros-énekes Jonathan Richman jutott eszembe...
- Persze, a Roadrunner című dal! Mi is volt a zenekara? The Modern Lovers!
- Igen, és ő is tizenéves volt még, mikor a Roadrunnert meg a többi korai dalát írta.
- Igen, azt a számot 1972-ben vették fel. Ő mindenképpen hatott rám.
- Richman tinédzserként a Velvet Underground körében lógott...
- Képzeld, milyen lehetett 16-17 évesen Lou Reeddel lógni!
- ...és amikor ő is elkezdett dalokat írni, fogta a Sister Ray című durva és monoton Velvet-számot...
- Imádom a Sister Ray-t!
- ...és popzenét csinált belőle: a Roadrunner lényegében a Sister Ray popverziója!
- Tényleg, ugyanolyan akkordok!
- A Modern Lovers első albumának meg aztán John Cale lett a producere...
- Tényleg? John Cale a Velvet Undergroundból? Világos!
- ...de nem jelent meg akkor, mikor felvették...
- Igen, 72-ben vették fel, de csak évekkel később jelent meg, már a punkkorszakban.
- ...csak 1976-ban, és addigra a Roadrunnert már a Sex Pistols is feldolgozta. A Modern Lovers első nagylemeze lényegében egy new wave album volt még a punk előtt, és Richman zenésztársai később olyan új hullámos együttesekbe mentek át, mint a Talking Heads és a Cars. Ha a felvétel idejét tekintjük, fél évtizeddel megelőzte a korát.
- Ez az, ami lenyűgöz engem, a Velvet is nagyon jó példa erre, meg a Modern Lovers is. Annyira előrébb jártak a koruknál! Ugyanúgy mint Neil Young, aki már grunge-os dolgokat játszott a Cinnamon Girl idején is.
- Igen, a Crazy Horse kíséretében már 1969-ban, azzal a gitártorzítással. És ő is még mindig aktív, a jövő hónapban is jön ki egy új Crazy Horse-albuma.
- Igen, aminek az a ház van a borítóján.
- Beszéljünk fiatal zenészekről is! Idén te is rajta voltál a BBC Sound Of 2021 listáján, amit zeneipari szakemberek állítottak össze a befutóesélyes új előadókról. Te kiket tartasz a legtehetségesebbnek a tizen-huszonéves pályakezdő kollégáid közül?
- Sok nagy tehetség van ebben a pillanatban. Griff például egy nagyon klassz dalszerző-énekesnő, Holly Humberstone szintén. Ők mindketten nagyon fiatalok, de már most csodálatos, amit csinálnak. Genesis Owusu is nagyon klassz énekes, ő ausztrál. Thomas Headon szintén, jó haverom Ausztráliából, ő is csodás zenész.
- Sok EP-t adtál már ki, aztán idén májusban jött Forever Isn’t Long Enough címmel egy hosszabb, félórás, nyolcszámos Alfie Templeman-lemez is, de azt még csak minialbumnak hívtad, az első „teljes hosszúságú” albumra, amit a mai koncerten is beígértél, még várni kell.
- Azért lett csak minialbum, mert ahhoz volt kedvem, hogy őszinte legyek. Azóta a nagylemezemet is befejeztem már, az hosszabb lesz mint fél óra. A Forever Isn’t Long Enough is klassz lett, nem azt mondom, hogy nem volt elég hosszú, de nem volt benne elég tartalom ahhoz, hogy teljes hosszúságú albumnak számítson. Úgy éreztem, ha már csinálok egy debütalbumot, egy igazi nagylemezt, akkor annak nagyon ott kell lennie, kulcsfontosságú pillanatnak kell lennie a karrieremben, mint egy zászlónak, ami kiemelkedik a pályámon.
- Miben fog különbözni az eddigi anyagaidtól?
- Amikor 18 éves vagy, még folyamatosan változol. Én egy hónapja is még teljesen más ember voltam, mint most. Minden dal egy teljesen más érzés, teljesen más érzelem. Folyamatosan tanulok, egyre jobb leszek a mesterségemben. Még nem értem a csúcsra. Mindenképpen több van még bennem.
- Egy másik fiatal angol dalszerző-gitáros-énekes, Sam Fender direkt úgy csinálta meg a bemutatkozó albumát, ne legyenek rajta szerelmes dalok, csak komoly társadalmi, politikai, közérzeti témák.
- Ez vicces, mert azt hiszem, az én albumomon sem lesznek szerelmes dalok. Néhány „majdnem szerelmes dal” talán, de nem igazán. Hasonló témákról szólnak, depresszióról, szorongásról, azokról a dolgokról beszélek, amik mostanában történnek, mindenféle ilyen-olyan kis dolgokról. Azt hiszem, az albumom jól összefoglalja majd ezeket.
interjú: Déri Zsolt
nyitókép: Horváth Máté (New Beat)
az idén májusban megjelent nyolcszámos Forever Isn’t Long Enough minialbum:
Shady
Forever Isn’t Long Enough
Hideaway
Wait, I Lied
Everybody’s Gonna Love Somebody
Film Scene
Daydream To You
One More Day (feat. April)
egy részlet a budapesti koncertből:
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
további MusicPress-posztok a Facebookon és a Twitteren:
http://facebook.com/MusicPressBlog
http://twitter.com/MusicPressBlog
